Ocskay Zsuzsa

Oszwaldné Ocskay Zsuzsa (1954–2011)

Hirtelen hagyott itt minket, egyik nap még aktív munkatársunk volt, ha tudott is betegségéről, nem mutatta felénk, nyüzsgött, intézkedett. Az ő kezében volt a szociális foglalkoztatás szervezése a kezdetektől.

Régi bútordarab volt, a kezdetektől az alapítványnál dolgozott, sok jót és bajt éltünk meg vele együtt. Az ő vezényletével hoztuk létre a Lágymányosi Foglalkoztató Centrumot, amikor a Szalóki otthont kinőtték a napközisek és az ott dolgozók.

Odaadó személyisége a mai napig is hiányzik: nem sikerült betölteni az általa elfoglalt teret.

Munkatársai szeretettel búcsúztak tőle:

BÚCSÚZNAK KOLLÉGÁID
Kahlil Gibran: A halálról
"Ismerni szeretnétek a halál titkát.
De hogyan találnátok meg, ha nem az élet szívében keresitek?...
Mert egy az élet és a halál, éppúgy, miként egy a folyó és a tenger...
Mert mi egyéb volna meghalni, mint mezítelen állni a szélben és felolvadni a napsütésben?
És a lélegzet megszűnése mi volna egyéb, mint a lélegzet felszabadítása a nyughatatlan árapály
alól,
hogy a lélegzet fölemelkedhessék, kiterjedjen, és fölkeresse a határtalan Istent?
Amikor ittatok a csend folyamából, igazán csak akkor fogtok énekelni.
És amikor a hegy tetejére értetek, igazán csak akkor kezdtek fölfelé kapaszkodni.
És amikor a föld visszakéri tagjaitokat, igazán csak akkor fogtok táncolni."
(Janzsó Szilvi)
A hír hogy Zsuzsa végleg búcsut vett tőlünk mindenkit váratlanul ért. Tudtuk hogy nagy a baj,
de elhinni senki sem tudta, hogy képes őt is legyőzni a gyilkos kór. Még az utolsó hetekben is
tudott viccelődni, a derűt és életigenlést amit lénye árasztott a végsőkig megőrizte. Fanyar
humora körbelengte sajátságos karakterét. Igazi bajtárs volt Ő, segítőkész, a bajban társ.
Mindannyian szerettük, hiszen könnyedsége mögött megbízható, elhivatott lelkiismeretes
odaadó lénye biztonságot nyújtott. Most látjuk csak igazán amikor már nincs közöttünk, hogy
mennyi mindent megoldott, szinte észrevétlenül könnyedén. Ür maradt utána, pótolhatatlan űr…
Judit
Sokáig közös volt az irodánk Zsuzsival, Anival. Jó visszagondolni arra az időszakra.
Menti – ahogy Zsuzsi hívott
Zsuzsazsuzsazsuzsa, hiányzol nekünk munkatársként és magánemberként egyaránt!
A KECS dolgozói
Zsuzsa... Szíven ütött a hír, hogy végleg elmentél. Erre nem számítottam. Visszavártalak, pedig
tudtam, hogy beteg vagy.
Zsuzsa barátja volt mindenkinek – segített, vigasztalt, tanácsot adott. Mindenki szerette. Lénye
összenőtt az alapítvánnyal. Nélküle minden más lesz. Hiánya pótolhatatlan. Sokan siratjuk.
Lakatos Krisztina
Sokat tanultunk Tőled mindannyian: kollégák, kliensek egyaránt. Minden intézményünkhöz
szoros szálak fűztek.
Az együtt végzett munka során közelebbről is megismerhettük Őt. Tanácsért, segítségért
bármikor fordulhattunk hozzá, de Ő nehezen kért, inkább maga oldotta meg a problémát, mert
nem szívesen terhelt vele másokat.
Néhány vidám együttlétet is őrzünk Róla emlékeinkben, de még friss a veszteség, így nehezebb
felidézni a derűs perceket.
Böbe
Különösen sokat köszönhetek Zsuzsának, sokat segített nekem, amikor az Alapítványhoz jöttem
dolgozni. Mindig számíthattam a segítségére, bármi gondom, problémám akadt, jó munkatárs
volt. Olyan embernek ismertem meg, aki szívén viselte az Alapítvány ügyét. Mindig éreztem
nála egyfajta azonosulást a fogyatékosokkal, illetve a nehéz helyzetben lévő, támogatásra
szoruló emberekkel. Bár egészségi állapota, fizikuma gyenge volt, de lélekben, akaratban,
elszántságban, kitartásban igen erős, edzett jellemű embernek ismertem. Sokszor ironikusan
viccelődve beszélt önmagáról és nehézségeiről. Dacolva minden nehézséggel állta és viselte
élete megpróbáltatásait.
Halála, bár tudtam közeleg, mélyen megrázott, napokra lesújtott a hír. Nagyon mély fájdalmat
éreztem, mert átéltem újra a szeretteink elvesztését, amely fájdalom még élesen bennem él,
sokszor elviselhetetlen kínnal. Szavakkal megfogalmazhatatlan fájdalom ez, valami olyan érzés,
ami túlmutat az emberi értelmen, valami más dimenzióban értelmezhető. Istenben hívő
emberként ezt a túlvilágnak gondolom, ahol mindannyian Isten gondoskodó szeretetében, az
örök létben részesülünk. Hiszem, hogy a feltámadásban találkozunk!
Éva
Magadénak érezted az alapítványt, szinte otthonodnak a munkahelyedet. Nem volt mindegy, mi
hangzik el a megbeszéléseken, szeretted összefoglalni és levonni a tanulságot egy-egy téma
megtárgyalását követően. Amint nyugtáztad, hogy a jelenlevők szemében megcsillant a
megértés fénye, egyszerűen félbehagytad a hosszú mondatot. Személyiséged, sajátos
racionalitásod diktálta így: eljutott az üzenet mindenkihez, a lényeg már megtörtént, nincs mit
beszélni tovább.
Hű maradtál magadhoz most is, amikor az életedről volt szó: ugyanilyen sajátos hirtelenséggel
hagytad félbe….
Kata