Blága Gábor

Gábor hosszú éveket töltött az Alapítványban, a Szalókiban. Ez volt az otthona. Onnan elmozdítani nem lehetett. Keveset szólt, de a szemével mindent követett, és ha kérdeztük, mosolygósan odamordult valami fontosat.

Története tanulságos és szomorú: özvegy édesapja halála után egy jószándékú rokon lett a gondnoka, de őt az élet külföldre szólította, így Gábor mellé hivatásos gondnokot nevezett ki a Gyámhivatal. Már 10–12 éve az alapítványban élt, amikor kisebb örökséghez jutott. Ahogy az örökség hozzáférhetővé vált Gábort a gondnoka, minden előkészület nélkül elvitte tőlünk. Ez a  hivatásos gondnok elvette a pénzét és Gábort bedugta egy Budapesttől 200 km-re lévő pszichiátriai otthonba és minden információ elől elzárta a Szalóki otthont és Gábor mentorát. 

Gáborra 1 év után véletlenül talált rá Gáborra az időközben leváltott gonosz gondnok utódja. Gábort borzalmas állapotban találta, sebekkel, verés és égésnyomokkal, leszedálva, lekötözve. Az új gondnok nem tudta, hogy Gábor azelőtt a Down Alapítványban volt, Gábor erre utaló dokumentumai eltűntek. Mivel azonnali hatállyal el akarta költöztetni a szemmel láthatóan embertelen körülmények közül, átmeneti megoldást keresett neki. Teljesen véletlenül vitte be a Zágrábi Átmeneti Otthonba, hogy helyet kérjen neki, amíg végleges megoldást nem talál.

Az otthon vezetője és gondozók sírtak, amikor felismerték Gábort: a valaha volt nagy erős férfi jó ha 50 kg volt, megkínozva, szinte öntudatlan állapotban. Fél év kellett, hogy regenerálódjon.

Amikor ismét a régi Gábor lett, visszaköltözött a Szalókiba, ahol megint otthonosan érzete magát, csente a kávét és a sütit,  amennyit csak bírt, a művelet közben mosolygós szemével szótlanul pásztázva az ellenvéleményen lévők arcát: a  hatást várta, hogy vajon ezredszer is elmondjuk-e neki, hogy 'nem lehet ennyi kávét inni egy napon, mert megárt'. 

Gábor a Szalóki Otthon életének meghatározó alakja volt.  Hirtelen, szinte minden előzmény nélkül győzte le egy alattomos tüdőgyulladás.