„Amikor kimondták a válást és én egyedül maradtam Down szindrómás, szívbeteg gyerekemmel, úgy éreztem, nem tudok megbirkózni ezzel a feladattal, idegösszeroppanást kaptam. Állami intézetbe kellett adnom Misit, de a betegségem és a végleges intézeti elhelyezés ügyintézésének elhúzódása miatt Misi a Down Alapítvány Átmeneti Otthonába került. Hála Istennek, mert ott szépen fejlődött, jól érezte magát, közben én is rendbejöttem, már nem éreztem a sorsunkat olyan reménytelennek, úgyhogy fél év elteltével hazavittem Misit. Azóta is hihetetlenül jó érzés, hogy ha bármi bajom esne, van hova vinni a gyerekemet, olyanokhoz, akikben megbízom, és ahol jól bánnak vele!”
„Állandó stresszben éltem, mert naponta többször gondoltam arra rettegve, hogy mi lesz Nórival, ha velem valami történik. Édesanyám halála óta egyedül éltem Nórival, aki nem csak értelmi fogyatékos, de mozgássérült is, nehezen mozog, nehezen tanul meg új dolgokat, nagyon rám szorul. Mivel minden percemet lefoglalja, bedolgozói munkát kerestem, amit akkor végeztem, amikor Nóri aludt vagy pihent. Az otthoni munka miatt minden kapcsolatomat elvesztettem, így teljesen elszigetelődtünk, Nóri csak rám számíthatott. A stressz és napi gondok depresszióssá tettek, nem volt erőm megoldást keresni. Aztán egyszer valóban becsapott a ménkő az életünkbe: az utcán elütött egy autó. Nem voltam életveszélyben, de elveszettem az eszméletemet, a mentőautóban tértem magamhoz. Hisztériásan próbáltam magyarázni, hogy otthon Nóri, egyedül. Az egyik mentős ismerte az Átmeneti Otthont, ő mondta, hogy oda kéne vinni Nórit. Korábban nem hallottam erről az intézményről. Nóri egy kis félelem után beilleszkedett az Otthon életébe, gondozói behozták hozzám a kórházba is látogatni. Havonta egy-két napra azóta is bejár és én nyugodt vagyok: történhet velem bármi, van hova mennie Nórinak.”
„60 évesek voltunk a férjemmel, amikor rádöbbentünk, hogy hiába szeretjük és teszünk meg minden Tibikéért, de nem élünk örökké! És akkor mi lesz vele? Egy Down Alapítvány által szervezett szülői tanfolyam után őszintén végiggondoltuk, hogy hogyan élne Tibike, ha mi hirtelen elmennénk. Hát sehogy! Nem tud vásárolni, főzni, a lakást sem tudja bezárni, nem tudja eldönteni, kit engedhet be, stb. Rájöttünk, hogy sürgősen gondoskodnunk kell a jövőjéről. Megnéztünk néhány állami intézetet, egyik-másik kinézetre szép volt, de hiányzott belőlük a családiasság. Végül megtaláltuk a DA ÁO-t, ahol Tibike szívesen bekapcsolódott az „önálló élet” programba. Rendszeresen járt oda, megtanult bevásárolni, közlekedni, egy csomó önellátási feladatot, ami majd szükséges a lakóotthoni segített önálló élethez. Mivel Tibike szívesen bement bármikor az otthonba, 30 év után mi is megengedhettünk magunknak néhány szabad hétvégét a férjemmel, kettesben. Ezeken a hétvégéken volt időnk átgondolni Tibike jövőjét. Úgy határoztunk, felajánljuk a lakásunkat, hogy halálunk után lakóotthonként használja az Alapítvány. Így Tibike társaival saját lakásában élhet majd.”
„Ádám súlyos autista, siket is és a látásával is baj van. Rengeteg energiát öltem bele egész életemben, mára nagyon elfáradtam. Az autisták számára fenntartott intézményekben nem állta meg a helyét, nem tudott beilleszkedni, gyakran agresszív volt, így egy idő után már nem tudtam hova vinni, kimaradtam a munkából. Akkor hoztam először ide az Átmeneti Otthonba, amikor egy műtét miatt kórházba kellett mennem. Az Átmeneti Otthonban, megtanult beilleszkedni és életében először talált olyan foglalatosságot, amiben örömét leli (azt hittem nem tud örülni): üvegképeket fest. Mióta ide jár, visszamentem dolgozni. Naponta bejárunk a Napközi Otthonba, csak olyankor alszik az Átmeneti Otthonban, ha nekem el kell utaznom a munkám miatt.”
„Nyáron, amikor nem volt iskola, gyakran igénybevettük az Átmeneti Otthont. Ott Tomi egy csomó barátot szerzett én pedig szerencsés módon tudomást szereztem a Down Alapítvány lakóotthon programjáról, amire azonnal jelentkeztünk. Azóta Tomi már befejezte az iskolát és az Átmeneti Otthonban készül a segített önálló életre. Amint lesz lakóotthoni férőhely beköltözik, így viszonylag fiatalon megtanulhatja és megszokhatja a szülők nélküli életet és mi is tudunk segíteni anyagiakkal meg minden egyéb módon Tomi végleges életének berendezésében.”
„Richi a testvérem. Súlyos, halmozottan sérült, egész életében fekvésre, tisztába tevésre, etetésre szorul. Édesanyám gondozta egy életen át, de amikor ő hirtelen meghalt, Richi gondja rám szakadt. Hírtelen azt sem tudtam, mit tegyek. Pánikba estem. Néhány napig otthon maradtam, hogy ápoljam, de semmit nem tudtam intézni mellette. Ápolókat fogadtam, de legalább kettő kellett, azt anyagilag nem bírtam. Ekkor szereztem tudomást a Down Alapítvány Átmeneti Otthonáról, ahol szerencsére volt egy üres hely, így felvették. Végleges elhelyezéséről még nem gondoskodtam, abban reménykedem, hogy a Down Alapítványnak sikerül beindítania a régen tervezett „idős és súlyos fogyatékosok otthonát” ahol Richinek is lehetne helye. Önkéntesként én is segítek ennek az otthonnak a létrehozásában”.
„Én Timi patrónusa vagyok itt az alapítványban. Timit hajléktalan édesapja hozta be egy napon sírva, mondván, hogy ő már nem bírja ezt így tovább. Két éve élték a hajléktalanok életét, azzal nehezítve, hogy a hajléktalanok szállását sem tudták igénybe venni, mert Timi nem tudta ellátni magát. Mint a patrónusa igyekszem megtanítani neki a tisztálkodás és önellátás alapjait. Nagyon együttműködő Down szindrómás hölgy ő, de sok mindent kell még tanulnia. Édesapja rendszeresen látogatja, szomorú, hogy nem lehetnek együtt. Sajnos családok elhelyezésére egyelőre nincs módunk.”